Virágzó Testek

 

A Műgyűjtők Éjszakáján nyílt meg Kadosa Kiss József kiállítása a Bardoni Galériában. A nagyméretű vásznak stílusosan megfogalmazott enteriőrökben foglalnak helyet, de a bútorok, szobrok alig érzékelhetők az intenzív színvilágú, álomszerű festmények körül.

Kadosa Kiss József a precíz formák, kifinomult faszerkezetek és expresszív grafikájú story-boardok nagymestere, de erre a tárlatra egészen más műveket hozott. A falakat beborító, burjánzó növényi ornamentikával borított, kavargó testek érzéki álmokat idéznek, egy visszafogott valóság pendant-jának, az érzékek szabadságának téren és időn kívüli tombolását. A mindentől független, örökérvényű abszolútum bomlik itt testrészekre, élénk, sugárzó színekre és a felületet beborító, buja virág-ornamentikára, mozdulatokra és rezdülésekre. Szó sincs azonban testiségről: nem erotikus élménnyel találkozunk a festményeken, hanem az élet intenzív megélésének jeleivel. Kadosa a testfestés mintáiból indult ki, finoman kanyargó indák borítják a kezeket és lábakat, törzset ritkán látunk, intim testrészeket pedig sehol. A mozdulatok, az egymás felé induló gesztusok a virágtobzódásban folytatódnak, és ezzel a mozzanattal a befejezett mozdulatok is a végtelenbe tágulnak, minden tétova simogatás örökké tart a növények burjánzásában. Az élet szakadatlan folyamata az emberi testet is behálózza, gyöngéden kiemeli az időből, a narratívákból és bekapcsolja az örök körforgásba, sugallják az azúrkék vagy narancsszínű mintázatok.

A sorozat – bár a mindent elborító mintázattól a felület dekoratív stílusa nagyon karakteres – mégis valódi érzéseket, szenvedélyeket hordoz. Kadosa ugyanis a mintázat alatt az európai grafika hagyományait viszi tovább és sűrű vonalrajzzal megjeleníti a test belső titkait: az izmok, inak játékát, a szerkezet összefüggéseit. Ez a réteg pedig szenvedést hordoz, a testben megélt kínokat, az erőjátékok fájdalmas feszülését, miközben a kéz adakozó, gyógyító mozdulatokat végez, a láb szerelmesen ráfonódik egy alig azonosítható másik testrészre, a törzs befejezetlenül elenyészik a kép hátterében. A testfelület és az alatta sejtett vonulatok több külön síkot hoznak létre: a testfestés-minták az erős kolorit révén egy legelső réteget alkotnak, mögöttük a test kavargó mozdulatai, ezen belül a gazdagon felvitt vonalrajzok már egy harmadik síkon jelenítik meg a mozgásban kifejeződő érzelmek szféráját. De inverz módon a három réteg nem elfedi egymást, hanem inkább egyre mélyebben kitárulkozik. Itt kerülünk át a test birodalmából a lélek, a testben nyomot hagyott, kimondatlan és kifejezhetetlen érzések világába.

 

Götz Eszter

2011. november 12.

 

 

⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺

 

 

SEGÍTŐ KEZEK című kiállítása

 

A műgyűjtők éjszakáján Kadosa Kiss József grafikusművész a Bardoni Galériában mutatja be legújabb munkáit, melyek ezúttal nem grafikák, hanem nagyméretű olajfestmények, és a hozzájuk szorosan kapcsolódó akvarell vázlatok.

Hogy ne legyen ennyire egyszerű a dolog, erre a kiállításra is hozott néhány olyan munkáját (hangszereket), amit már ugyan láthatott a kiállításra járó közönség a Vigadó Galériában 2001-ben, de a mostani kiállítás alapgondolatához nagyon szorosan kapcsolódik.

A képek egyfajta pozitív életérzésből táplálkoznak, melyet a művész nélkülözhetetlennek tart az életben (maradáshoz). A derű, és az empátia két olyan eleme az alkotónak, ami mélyen átitatja a képeit.

A kiállítás december végéig látható a Bardoni Galériában – Budapest, V. kerület Falk Miksa utca 12.

 

Elite online sajtóanyag – Bardoni Galéria

2011. november 10-től december 31-ig.

 

 

⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺

 

 

MUMU című kiállítás plakátjára

 

Abban a meggyőződésben készültek az itt látható hengerek, hogy majd a tisztelt látogató is felfedezi bennük a saját történeteit, emlékeit. Nyilván az itt látható dolgok az én történeteim, de a bennünk rejlő  üzenetek talán érdemesek a szemlélődésre.

1839. Egy kovácsmester megépítette az első taposópedálos kerékpárt. Micsoda képzelőerő kellett ahhoz, hogy elképzelhesse az egyensúlyozás képességét. Teljes paradigmaváltás egy gondolkodó ember fejében.

1930. Egy villamosvezető csokornyakkendőben boldogan teszi a dolgát. Embereket szállít, s hogy kik utaznak a villamoson, nem tudhatjuk.

Igazán nagyszerű emberek, például olyanok, akik a festővásznaik előtt háborúznak, még akkor is, amikor az ecsetet már csak két kézzel lehetséges megemelni.

Orvosok, akiket a civilizált világ nem tart elég civilizáltnak és méltónak arra,hogy soraiba engedje - ez már a XXI. század.

Gondolkodó emberek, akik túl kényes kérdéseket tesznek fel ahhoz, hogy megünnepelhessük válaszaikat - csak úgy. Pedig mind méltók arra, hogy csodáljuk Őket egy kicsit.

És MUMU, a gonosz macska, mint a harsányan üvöltöző tömegek, akik kiabálnak ugyan, de nem mondanak semmit (pont úgy, mint a fészbukon).

Ami itt van, az csak halk dürrögés.

A kiállított hengereket meg lehet pörgetni, így együtt vehetünk részt egy remélhetőleg inspiráló játékban. Megint igaza volt Marcel Duchampnak:

"A művet mindig a néző fejezi be."

 

Budapest,

Madách Színház, Tolnay Szalon

2011 szeptember 23-tól október 22-ig.

 

 

⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺

 

 

Leonardo és a karbonbicikli

 

Kadosa Kiss József otthonában járva megtudtunk egy s mást… a reneszánszról és a NASA-ról, a táncmester hegedűkről és a nyugtató bonszaiokról, a szerelemről, mint mozgásterápiáról… Meg az örök optimizmusról, mely néha egy fekvőbicikliben vagy száztizennyolc zsemlében lakik.

Röviden elbeszélgetünk a festményeiről, illedelmesen találgatom majd, mit üzennek. Majd fotózunk pár szép csendéletet félig kinyomott tubusokról, festéktől beszáradt ecsetekről, tarka palettákról… – gondoltam, amikor a grafikus-festőművész házába készültem. Aztán elég gyorsan kiderült, hogy ott töltöm az egész napot… egy középkorból itt maradt modern kori polihisztor játékai között.

És valóban, a kis kertajtón túl lelassul az idő, kint marad a forgalom zaja és más korokba csöppenünk. A parányi előtérben a Tour de France rajtol: versenybringák, alkatrészek, sportsisakok és a befejezésre váró, szöcskeszerű karbon járgány, de erről még később.

Odébb modern pamlagok és utazókofferek közt a Három királyok profilból; a házigazda óriási Leonardo-parafrázisa, a falakon vázlatfestmények a reneszánsz mester stílusában, rutinos befejezetlenséggel. Ugyanitt praktikus polcrendszerek és tüneményes tekerőlantok sorjáznak saját kútfőből, historizáló családi bútorok között végletekig precíz hiperrealista festmények száradnak a kortárs, Sándorfi után szabadon. Egy másik stílus az emeleti falzugban: a barátokról, barátoknak festett száztizennyolc zsemle táblaképei, melyekből mára csak tucatnyi maradt itthon. Innen jobb kézről a mosdókagylón hűsölő kora vén bonszaiok fogadnak, balról az íróasztalfiókokból grafikák kerülnek elő. Arculatok, reklámok látványtervei, filmes storyboardok tucatjai. Közülük a „Bánk bán” operafilm nyolcszáz vázlata volt a legemlékezetesebb, felejthetetlen élményeket hozó munka.

Első nekifutásra ekkora a látogató kapacitása a befogadható spektrumot illetően, kell is egy kis közös reggeli, hogy leülepedjen a lényeg, mint kávéban a zacc. A briós és némi beszélgetés után rövidesen beigazolódik a félénk megérzés: a körülvevő látványnál még jóval színesebb lény a kavalkádot igazgató művész maga. Mert József állandó mozgásban tartja a dolgokat, ahogy ösztönös lendülettel rajzolt – festék helyett gyakran pillanatok alatt száradó tea- vagy páclevekkel felvázolt – nagyokat lépkedő, hajlongó, rugaszkodó figurái is elárulják.

Cserébe pedig őt is gördítik előre saját művei, mindig egy újabb korszak, egy merész kísérlet, egy nagyobb kaland felé. Mint a Néprajzi Múzeum raktárában tanulmányozott, majd apró alkatrészenként felépített tekerőlantjai, melyek a népzenéhez és a műfaj képviselőihez vitték közelebb, egészen a szoros barátságokig. Vagy e bonyolult zenélőszerkezetek nyomán született szoborhangszerek, melyek valójában kedvenc festők, művészek hangszerbe álmodott portréi. Visszaröpítenek elmúlt évszázadokba, miközben egészen jól megférnek kis fadobozkáikban. Rém büszke magára a vendég, ha formájukból első blikkre kitalálja a nevüket: a festett égerfa Picassót, a lakkozott jávorfa Mirót, a lenolajjal kezelt antikolt Rembrandtot…

Egykoron létező műfaj, a négynegyedes táncmester-hegedűk testébe oltott művészi játékok ők, melyeket néhai híres hangszerészek ajándékoztak ötletelésből és kedvtelésből egymásnak. Pár évszázad múlva József műhelyében születtek újjá rendhagyó tartalommal és tökéletes kivitellel, amúgy passzióból faragva. És szenvedélyből lepték el a festő házát a bámulatos minifák is, melyek ahogy öregednek, egyre szebbek lesznek.

Miután a fürdőszoba szűkösnek bizonyult, egy üvegház lett szállásuk a kert végében, ahol reggelente a házigazda úgymond „megágyaz a napnak”. Mert metszőollóval a kézben egyaránt kordában tarthatók a gondolatok és vadhajtások…

A jó kondiba metszett, parányi bölcs növények pedig hálából sokat elárulnak hazájuk évezredes kultúrájából, ha kis ideig csöndben csücsül köztük az ember… Ilyenkor még az aranyhalak és a teknősök sem mozdulnak, melyek amúgy pofátlan gyorsasággal ellepték a pár éve kiásott kerti tavat. Talán mert jól érzik magukat az őshonos vízinövények közt, amiket kisfiával, Balázzsal telepített a családfő.

Most is együtt végzik az utolsó simításokat Apa legújabb szenvedélyének kétkerekű tárgyán. Mert a NASA után József is felfedezte az acélnál négyszer erősebb szálat, ezt a pillekönnyű és elszakíthatatlan anyagot, melyből egy utópisztikus fekvőbicaj készül, saját fejlesztésű vázzal, apró titkos alkatrészekkel. Egy húsz éve nem gyakorolhatott játék, a biciklizés élménye sarkallta a nagy tettre az évtizedek óta folyamatos fájdalmakkal, egyre csökkenő mozgással élő vendéglátónkat. Így aztán e jármű több is, mint aminek látszik.

Karcsú, üreges testében az újra meglelt mozgás szabadsága, a gyerekkor élményei, a jövő technikája és az emberi lelemény sűrűsödik szétszakíthatatlanul, akár a karbonszál. A sarki csavarboltos, az űrcuccokat forgalmazó hazai cég és a mérnökbarátok egy emberként szurkolnak fél éve: mit lép majd József kerékpár-innovációs pályázatára az UNESCO? Bármi válasz érkezzen is Brüsszelből, mi azért pontban egykor megesszük a ház asszonyának bazsalikomos csirkeraguját, melyet két páciens érkezése közt rittyentett elénk. Az emelet egyik szobája ugyanis rendelővé alakul rendszeresen.

Egy különleges mozgásterápia tanára és gyakorlója Adrienn, kurzusait a budapesti Trafóban meglátogathatja bárki, aki jóba akar kerülni saját testével. Az országban elsők közt Bécsben tanulta a Feldenkrais-módszert, ám tanulmányaiban e fejezet nem szerepelt. A történet folytatása kitalálható, a jelenet itt, e békés budaörsi hajlékban zajlik. Jövője egy saját építésű, környezettudatos ökoházban folytatódik – egy rendkívüli tehetségű és életkedvű művész legújabb „játékában”.

 

Böjtös Kinga

Lakáskultúra Magazin

Péntek, 2008. november 21. 09:47

 

 

⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺

 

 

Budaörs – Városi Könyvtár

 

Képaláírások helyett:

A közelmúltban részt vettem egy csoport munkájában. Hogy mi is zajlott ott, az most lényegtelen. Sok megrázó és tanulságos élmény részesévé tett a közös munka, néhány dolgot még meg is értettem.

Sokat persze nem.

Egy biztos, mindenkinek vannak történetei, ami csak az övé. Nekem is. Szükségtelen megmagyarázni.  Ezek Bennünk élő eleven virágok. Én is csak megmutatni tudom, s ha ez így elég, akkor az nagy boldogság.

Ezért nincsenek most képaláírások, legyen elég maga a kép.

Tisztelettel az élők és holtak iránt.

 

Kadosa Kiss József  2007. 11. 26.

 

 

⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺

 

 

KADOSA-KISS JÓZSEF – Az időlassító

 

„Van, aki Red Bull-t iszik, hogy gyorsuljon, én Van Eyck II-t csodálom, hogy lassuljak” - vallja Kadosa-Kiss József, grafikus és hangszerépítő, miközben száztizennyolc császárzsömle, egy Picasso – ihlette zeneszerszám és az időlassítás ezeregy módja mögül megrajzolódik egy csodálatos művész és egy különleges ember portréja.

 

A Kadosa név hallatán az embernek óhatatlanul Kadosa Pál, az elismert zeneszerző és zongoraművész jut eszébe. Talán rokonok?

 

Sajnos nem, mert akkor jelentős zenei gyökerekkel büszkélkedhetnék. Ez egy választott név. Kiss Józsefnek születtem, ami isten csapása, hiszen a telefonkönyvben megközelítőleg huszonöt oldal van belőle. Az én korosztályomban a rengeteg Kovács, Szabó és Kiss, megpróbált magának valamiféle megkülönböztető jelzést találni. Húsz éves korom óta használom a Kadosa nevet, amelynek a zenéje, hangzása fogott meg.

 

„Hangszereket épít” - mondja az egyik kiállításának prospektusa. A legutóbbi épített hangszere, a cselló „születését” videóra vette, hogy elmesélhesse, miért készítette el.

Tényleg, miért készítette el? Egyáltalán, miért készít hangszereket?

 

Mert kell. Szükségem van rá. Zongorázni tanultam, tehát ennyi zenei műveltséggel rendelkezem. Aztán később egyszer csak beleszerettem a tekerőlantba. Én soha nem vágytam arra, hogy hangszerkészítő legyek, vagy muzsikus. Nem törtem ilyen babérokra. Eleinte egyszerűen élveztem, hogy készíthetem ezeket a hangszereket. Idővel ez elmélyült a „maszatokkal”, azzal, hogy ezek sokkal inkább szobrok. Van egy játék, amelyben a társaság egyik tagját kiküldik, s a többiek időközben kitalálják, hogy Jenőre gondolnak. Amikor bejön az illető, kérdéseket tesz fel, hogy milyen lenne, ha szék lenne, és akkor mindenki elmondja, hogy szerinte Jenő tonett-szék, ilyen vagy olyan szék lenne. A kiküldött játékos megpróbálja kitalálni, hogy kire gondoltak a többiek. Én ugyancsak ezt a játékot űztem, azzal a kérdéssel, hogy milyen lenne, ha hangszer lenne. Voltak fontos embereim, Picasso, Leonardo, Rembrandt, és őket próbáltam megfogalmazni hangszerben. A cselló már egy húzósabb dolog, hiszen ennél a hangszernél borzasztóan nagy fizikai erőket mozgósítasz, nagy a rezonancia, tehát sok minden történik, ami szem számára láthatatlan. A cselló hozadéka, hogy halljuk, hogy megszólal, de mindaz, ami mindeközben a háttérben zajlik, számomra mindig is misztérium volt.

 

Még mindig szeretnék visszatérni arra, amit mondott, hogy szüksége van a hangszerkészítésre. Miért?

 

Mindenki megpróbálja elviselhetővé tenni az életét. Ezt látom a környezetemben. Van egy restaurátor ismerősöm, aki nagyon komoly munkákat vállal. Az ő mániája, hogy hajnali ötkor fölkel, és egy órán keresztül műanyag repülőgép-modelleket ragasztgat össze. Valójában méltatlan kvalitású munka ez ahhoz képest, hogy napközben Raffaellókat maszatol, de, mint mondja, kell neki ez a meditációs trénig, amíg felkészül az előtte álló napra. Van, aki pedig kertészkedik. Egy pár éve például szenvedélyesen belevetettem magam a botanikába, és a bonsai művészetével kezdtem el foglalkozni. Én nem olvasok Népszabadságot, HVG-t, nem nézem a Híradót, nem foglalkozom a napi politikával, nekem mindez túl acsarkodó, túl agresszív, túlságosan behatol az én intim terembe. Amikor elkezdődött a VV 3, fogtuk a tévét, és levittük a pincébe, ami biztos botorság, mert közben vannak jó műsorok. Ami inkább zavar, hogy egy tévébemondó is sztár, egy digitális nyomat is művészeti alkotás. Azért marasztalom el a számítógépes-, ilyen-olyan furfangokkal manipulált digitális "művészetet", mert sajnos sokszor azt érzem, hogy amit látok e műfajban, nem több egyszerű, üres szemfényvesztésnél. Olyannak érzem azokat az alkotásokat, amik nem hordozzák az alkotó kézjegyét, mintha a Hamletet normál zenei "A" hangon adnák elő. Az egyik is, és a másik is rendben van, de a kettő együtt silány és értelmetlen. Mindez még fokozható azzal, ha a szcenikus egy ízlésficamos stylist. Ilyenből akad bőven, és a felhozatal tragikus, akárcsak az elnevezés. Annyi sok sztár van, és olyan méltatlanul van osztogatva ez a cím. Nekem más a sztár. Egy Maria Callas, egy Glenn Gould, egy John McLaughlin sztárok. Kiérdemelten. De egy tévékommentátor, bármilyen tündér-aranyos maszat, nekem nem sztár. Nekem ez nem tetszik, ezért ebben én nem veszek részt.

 

Megfogalmazta hangszerben Picassót, Goethét, El Greco-t. Eljátszott már a gondolattal, hogy Ön milyen hangszer lenne?

 

Most egészen biztos, hogy csellót mondanék. Öt évvel ezelőtt tekerőlantot mondtam volna.

 

Öt évvel ezelőtt milyenebb volt, ha akkor tekerőlant lett volna és mostanra mivé változott, hogy csellóvá alakult?

 

A tekerőlant egy építészetileg is komoly gépezet. Látványra, egy furcsa, hibrid jószágnak tűnik. Egy különös tákolmány. Kicsit nyers, de nagyon dinamikus, erős karakterű, egyéni és deviáns.

 

Ez lenne az öt évvel ezelőtti Kadosa-Kiss József?

 

Mára a deviancia megkopott annyiban, hogy finomabb lett. Ahogy az ember korosodik, önkéntelenül is lekopnak bizonyos élek, és marad az, ami marad. A cselló tökéletes eszköz arra, hogy ezt kifejezzem.

 

Mit fejez ki a művészember azzal, ha száztizennyolc különböző módon megfesti az egyébként rendkívül artisztikus császárzsömlét?

 

Egy zártkörű kiállításon a Vigadóban egy hatalmas falat beborítottak ezek a császárzsömlét ábrázoló fatáblák, s a meghívottaknak elajándékoztam egyet-egyet. Szépen elhordták azok az emberek, akik fontosak nekem.

 

Rossz kérdés, hogy miért éppen császárzsömle?

 

Nem, nagyon is logikus kérdés. Egyszer firkálgattam, és a fiam ránézett, majd azt mondta: nézd apa, ez egy császárzsömle. Firkálgathattam mindenféle felelősség és rizikó nélkül, mert ha nem sikerül, ott egy következő. Sokan nem értettek meg, és talán föl is voltak háborodva, hogy miért osztogatom el ezeket, amikor sokan kínnal-keservvel boltolnak, hogy eladjanak valamit, és ez egy micsoda deviancia, hogy én ingyen adom, ahelyett, hogy ebből pénzt akarnék csinálni. Amikor ennek a kiállításnak az ötlete megszületett a fejemben, arra gondoltam, hogy annyi sok ember van, akiktől az elmúlt negyven évben oly sok mindent kaptam, hogy ideje valamiféle számvetést végezni.

 

A Vigadóbeli kiállításon kívül hol lehetett még a műveivel találkozni?

 

Nem vagyok az a fajta, akinek kéthavonta van kiállítása, mert egész egyszerűen nem jön ki. Augusztusban lesz egy kiállításom a Víztorony Galériában, oda József Attilával készülök. Rábukkantam egy verssorára, amelyre nagyon rácuppantam, s amely nagyon izgat: „Ha féltem is, a helyemet megálltam – születtem, elvegyültem és kiváltam”. Soha nem értettem, hogy mit jelenthet ez a mondat, és mostanában kezdem érezni.

Egyik műve, a Leonardo Parafrázis, amelynek eredetije az Uffizi képtárban található, szintén táblakép technikával készült. Gondolom, egy művészről sokat elárul a technika, amellyel alkot. Miért vonzódik ehhez a módszerhez?

Itt az utolsó fázis nagyon gyors, nem igazán lehet rontani, mert megszárad a felület. Az idő fontos tényező, és ez nekem manapság vesszőparipám. Nagyon gyors itt minden. Azért is készítek hangszereket, mert azt nem lehet gyorsan. Kellenek az idők. Az emberek ma elfelejtenek időt hagyni. Nincs arra alkalom, hogy leüljünk és beszélgessünk. Zenét is a kocsiban hallgatnak, tehát minden olyan tempós, és ez nekem nem tetszik. Nekem sok minden nem tetszik, de egyáltalán nem szeretnék nyafogni.

 

Mindabból, amit eddig elmondott úgy tűnik, hogy egyik oldalon van a világ, a másik oldalon pedig ön áll.

 

Sajnos a környezetem ezt nem szereti. A bonsai például azért fantasztikus, mert nekik nem lehet mobilon üzenni, sms-sel, hogy: hajrá! Ha a természetből kiemelsz egy növényt, elülteted egy nagy edénybe, várnod kell három évet, mert neki éppen elég nagy sokk volt, hogy kiemelted a természetből. A következő három évben kisebb edénybe ültetheted, elkezded metszegetni, és tíz-tizenöt év múlva talán, lesz valami olyan anyag belőle, ami mutatja, hogy mivé lesz. Majd, egyszer.  Itt nincs mese, nem lehet sumákolni, nem lehet fölgyorsítani. Az pech, hogy egy emberöltőbe annyi fér, amennyi, és már egy kicsit kezdek aggódni. De valóban döbbenet, amikor egy több száz éves növény megtiszteli a jelenlétével az embert, és valamiféle kölcsönhatás vagy viszony keletkezik.

 

Sokat beszél az időről. Mikor kezdte mindez foglalkoztatni?

 

Mióta öregszem. Azok közé tartozom, akik nehezen élik meg ezt a folyamatot. Idén töltöm be a negyvenet. Nem szégyellem, de nekem ez nem tetszik. Húsz éves koromban kaptam egy izületi gyulladást, és én attól vagyok ilyen girnyó. Azelőtt sportoltam, szép magas fiú voltam. Most látom a fiatalokat, a szép embereket, és úgy el tudok bennük gyönyörködni. Nem féltékenységből, hanem azért, mert amikor az ember birtokában van valaminek, nem biztos, hogy tudja, hogy vele van. Mint ahogy a fiatalságnak is egyik ismérve, hogy ők még nem tudják, hogy fiatalok, csak amikor már elmúlik. A hiány mindig megteremti a felismerést.

 

Van valaki, akinek meghallgatja és elfogadja a véleményét?

 

Volt. Volt egy mesterem Pikler István szobrászművész és fantasztikus pedagógus, akitől én nagyon sokat tanultam, de az élet távol sodort bennünket egymástól. Az ő véleménye érdekelt. A dicséreteket soha nem veszem komolyan. Jól esik, meg az ember hiúságát legyezgeti, de engem sokkal inkább izgat a kritika.

Amikor felhívtam telefonon, hogy felkérjem az interjúra, furcsa, és kellemes meglepetés ért. Hosszú évek óta az első ember, aki felkiáltott, hogy: Juj, de jó! Tapasztalatom szerint manapság ridegebben és tárgyszerűbben veszik tudomásul az efféle dolgokat.

Nagyfiúsan csinálják. Ez csupán máz. Tényleg nagyon megörültem, mert rólam nem szoktak írni. Egyszer egy szakmai lapban megjelent rólam egy cikk, ott kétszer írják le a nevemet, mind a kétszer máshogyan. Ennyi az én személyemnek a súlya. Nem vagyok rentábilis, piaci értékem nem nagyon van. A néhány éve kiadott kortárs művészeti lexikonból is kimaradtam, mert a beküldött anyagom elkeveredett. Egy picike díjat sem kaptam még.

 

Ez fáj?

 

Ebből már kiöregedtem. Ez egy szentimentális dolog, de olyan jó lenne anyámnak odaadni, amíg még él. Ő mindig nagyon hitt bennem, támogatott. Néha mondja, hogy fiam, nem is gondoltam volna, hogy rajzolásból meg lehet élni. Néha rácsodálkozik erre, mert a mi családunkban nem volt senki, aki bármilyen módon, bármiféle művészettel foglalkozott volna. Apám katonatiszt volt, anyám könyvelő.

 

A „fiam válassz valami rendes szakmát” -kezdetű mondat elhangzott valaha is a családban?

 

A szüleim mindig elfogadták a döntéseimet. Szabad kezet kaptam és soha nem éltem vissza vele. Egy impresszió volt kiskoromban, hogy zongorázni tanítottak, csak sajnos semmi olyan élmény, olyan benyomás nem ért, amitől megszerettem volna. Nem jártunk koncertekre, nem hallottam élő muzsikát. Nem értettem, hogy mitől jó ez a klimpírozás. Most küszködök a Goldberg-variációkkal, de soha nem fogom, még csak megközelítőleg sem úgy eljátszani, mint Glenn Gould.

 

Mennyire foglalkoztatja a „jelet hagyni” gondolata?

 

Lehet, hogy túlságosan érzelmesnek hangzik, de aki valamilyen módon elkötelezett, erről nem mond le. Én is így gondolom, ezért nem akarok lemondani arról a lehetőségről, hogy valamilyen módon jelet hagyjak. De hogy ez hogyan fog megtörténni, azt nem tudom.

 

Egy művészember számára ez teher?

 

Nem, inkább egy nagy boldogság, hogy ebben valamilyen formában részt vehetek. Nagyon izgat a jövő, a fiamon keresztül. Aggódom, és nagyon sajnálom azt a korosztályt, aki majd felnő. Ennél már csak gyorsabb lesz minden. Meg sokkal személytelenebb, virtuálisabb. Nincs meghagyva a dolgoknak a kivárása. Nemrégiben megint elolvastam egy gyerekkori kedvencemet A Tamás templom karnagya című könyvet, Bachról. Amikor tudta, hogy a szomszéd városban az öreg orgonista játszik, akkor fogta a motyóját, három nap gyalogúton odakocogott és meghallgatta a muzsikát. Nem az volt, hogy beült a hiper-gyors autójába, odament, de már egyeztette a következő programot, ment is vissza, hanem kivárt, hagyott rá időt. Nekem ez borzasztóan tetszik, mint ahogy az is, ahogy Glenn Gould viszonyult a világhoz. Harmincévesen azt mondta, hogy ő nem koncertezik többet. Elege volt a szállodákból, a rutinból. Sok ember, aki ezt megtehetné, nem meri, vagy nem akarja megtenni. Túlzottan asszimilálódunk ahhoz a ritmushoz, amihez én nem akarok asszimilálódni. De nem akarok kivonulni. Van számítógépem és van telefonom. Nem célom, hogy szakállas remeteként éljem hátralévő napjaimat, de tartok egy határt, amin túl én nem akarok menni. Van, aki Red Bull-t iszik, hogy gyorsuljon, én, Van Eyck II-t csodálom, hogy lassuljak. A piros turbános kép alá azt írta: „Als ich xan”, vagyis képességeimtől telhetően. Ez egy hallatlanul súlyos mondat. Olyan szép. És ma úgy hiányzik.

 

Csikós Virág

Elite Magazin

2004. szeptember.

 

 

⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺

 

 

NEM VIRTUÁLIS ÉS NEM DIGITALIZÁLT

Festmények, hangszerek társaságában

 

Kadosa-Kiss József legújabb munkáinak ad otthont a Vinum Essum Társaság galériája 2004 május 17 -től június 4-ig.

A viszonylag ritkán közönség elé lépő művésznek két látszólag egymástól eltérő témájú munkáját láthatja az érdeklődő. 2001-ben a Vigadó Galériában már bemutatott különleges hangszereit, és a közelmúltban készült-, fákról festett képeit mutatja be. Portrékat.

Munkáit nézve lenyűgözve szemléljük ezeket a megrázóan monumentális fákat, és általa egyre kevésbé értjük az önmagából kifordult világot. Talán éppen ezért tartja fontosnak megörökíteni azokat a pusztulni látszó értékeket, melyek számára leginkább mértékadók. Mércét állít fel magának anélkül, hogy ezt a nézőre akarná erőltetni.

Ebben az intim együttlétben láthatóvá és hallhatóvá válnak a csönd hangjai, amire –véleménye szerint - igazán nagy szükségünk lenne „megcsinált” és acsarkodó hétköznapjainkban. Nem manipulálja  a jelenkor agyondigitalizált és virtuális valótlanságaival sem a nézőt sem a munkáit.

Hagyományos technikákat alkalmaz, ami már-már a béke szigetének sejlik –  de fél, hogy ez a sziget már szinte lakatlan, vagy ami még borzasztóbb: lakhatatlan.

 

Vinum Essum sajtóanyag

 

 

⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺

 

 

Vinum Essum Galéria

Meghívó – fülszöveg

 

Május volt. Egy magányosan álló cseresznyefa éppen virágzott. Elképesztő látvány, minden ami élt és mozgott kivirult, élvezte a meleget, az illatokat a napfényt. Odamentem a fához és alá álltam. Olyan érzés volt, mint egy isteni kinyilatkoztatás. Egy pillanat alatt kiestem a valóságból, és belezuhantam egy másikba. Ott maradtam. Ott vagyok ma is, és remélem ott maradhatok még sokáig .

Egy bizsergető érzés lett úrrá rajtam. Azóta szakadatlan vágyom ezt.

Gyönyörködöm a fákban, hallgatom őket és lenyűgözve állok meg előttük. Nehezen ismerem el, hogy eddig még soha nem vettem észre a jelenlétüket. Tudomásul vettem a tényt, de némán hangok nélkül. Komoly leckét kaptam, egy teljesen ismeretlen világ nyelvezetét tanulom.

Úgy tanítanak, hogy nem erőltetik rám a tudásukat. Ember számára ismeretlen alázatot hirdetnek azzal a hitelességgel, amiről a mi fajtánk azt gondolja hogy emberi princípium. Büszkék vagyunk, pedig csak gőgösek. A teremtés csúcstermékeinek hisszük magunkat, pedig csak önsors rontó szamarak vagyunk. Olyan fontos lenne, hogy legalább az élet lehetőségét hagyjuk örökül utódainknak, ne pedig a „magtalan hiúságot”.

Megalázó lecke ez mindnyájunk számára, de ha képesek lennénk felfogni azt, ami körülöttünk zajlik, akkor talán törleszthetnénk…

Megérné!

 

2004. április.

 

 

⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺

 

 

Katalógus 2001. – A portréfestő

 

A műtörténet művelői Rembrandtot tartják minden idők legnagyobb portréfestőjének. Az ő vásznain olyan arcok elevenednek meg, amilyenek ritkán láthatók a való életben. Rembrandt modelljeinek belső képét festette meg, azt a struktúrát, amelyet éppen az arcuk volt hivatva többé vagy kevésbé elrejteni – mégis, ez árulkodott róla a legerősebben. A fények és árnyékok, a szembogarak mélyén felcsillanó vágyak, az eltitkolni vágyott, mégis elementárisan feltörő ösztönök festett foltjai egymásra vetítették a társadalom megkívánta maszkokat és a psziché kavargó, egyenetlen, zabolátlan tartalmát.

Egy arc megörökítése egy vásznon, falon vagy fatáblán nem feltétlenül azonos a portréval, és fordítva: egy portré nem szükségszerűen hordozza az ábrázolt arc vonásait, a rajta tükröződő jellemet. Kadosa Kiss József műfajilag nem besorolható alkotó. Öntörvényű művész, aki magát elsősorban grafikusként jelöli meg, de rajzai, akvarelljei mellett táblaképeket csinál, filmes story-boardokat rajzol, középkori hangszereket épít. Utóbbiak eleinte valódi hangszerek voltak, működő, középkori típusokat felelevenítő darabok – az első egy reneszánsz eredetű tekerőlant volt –, persze mindegyik más és más, saját életet élő, az anyagtól saját formát követelő, fából rendkívüli kézműves gonddal, fegyelemmel és szaktudással megépített tárgy. Aztán a művész egyszerre meglátta bennük az Arcot, a darab fában a szobrot, a formában a lelket, s így lettek belőlük átlelkesített portrék, egyéniséggel bíró, ugyanakkor szimbolikus jelentőségű művek. Mint Rembrandt kisemberekről készített arcképei: megmutatták magukat, de hordoztak azon túl valami mást, valamit a közösből, amit csak a fény volt képes előhívni a ráncok mélyéről. Kadosa letisztult, történelmi hagyományokat követő, mégis öntörvényű formák által, a vonalak karcsúsága, az ívek hajlása, a húrok kifeszülése, a nyak és a dob kontraposztja révén hívja elő ugyanezt a belső magot, a személyiség legbelső, éltető középpontját.

A kiállítás egyik eleme, a 100 darab, fatáblára festett kép mindegyike császárzsömléket ábrázol. Csendéletek? Témavariációk? Szekvenciák? Vagy éppen a pop-art gesztusát az ikonfestészet technikájára vetítő, mindkettőt a jelenbe integráló tudatos törekvés? A fa anyagának töredezettsége és a zsemléktől elvárt frissesség szembetűnő ellentétet mutat. A szikkadni kezdő zsömléken a meginduló hajszálrepedések, a vonal ösztönös kanyargása mélyebben rejtőző okokat sejtet. Egészen közelről, felnagyítva, a zsömlék festett felületét alig lehetne megkülönböztetni egy arc vonásaitól, a bőrt átszövő hajszálerek játékától, a pórusok szabálytalan ritmusától. Kadosa szinte csak az analógiákat festi meg a többit merészen elhagyja. Így vonja közvetlen közelségbe a kiszáradni készülő tucatárut a sors által írt arccal, és így éri el a legnagyobb csodát: hogy nem a zsömlék kapnak egyéniséget, hanem rajtuk is ugyanaz a sors ragadható meg, mint rajtunk. Maga a festési technika is egyedi, hiszen ezeket a képeket Kadosa egy középkori táblaképfestészeti módszerrel készíti, döglesztett gipsz, bolognai vagy velencei kréta, csontenyv és pigmentek meleg főzetét viszi föl a fatáblára. Az eljárás nem ad módot a javításokra, hiszen a főzet hamar kihűl, és így azonnali, szinte automatikus festésre készteti a művelőjét. Ez a fajta alkotói aszkézis, a megfontoltság tudatos kikapcsolása, az ösztönök, az intuíció technológiává emelése nem csak a képet hozza létre, de magát a képírót is alaposan megdolgozza, kikényszeríti belőle az egyedül autentikus képet, azt a nézetet, amit talán tudatosan nem látna meg. A tudat és a tudattalan ilyen szorosra kötözött kapcsolata világít rá a dolgok leglényegére. A megfestett tárgy anyaga, a gabonából lett kenyértészta a bőség, a termékenység.

 

Götz Eszter

 

 

⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺

 

 

Viszonylagos üresség

Kadosa-Kiss József kiállítása

 

Sokan úgy tartják, hogy a mű­vészet valami felsőbb régióból ered. Úgy is mondhatnánk, va­lami humanista vállalkozás, em­beri kísérlet a „felsőbb" érzé­keltetésére. Erről a „felsőbbről" mindig többet tudtak, mint ma. Ezt az emlékezetvesztést az „elsötétülés korának" nevezi több szellemtudományos iskola is. A korlátok közt a ma embere úgy érzi, hogy a „felső" szellem bizonytalan, alant az anyag kéz­zelfogható. Kadosa-Kiss József grafikus ebben a korszakban fest és készít tárgyakat. Rajzai talán azért sikerültek jól, azért adnak hírt a felsőről, a titokról, mert tartalmuk esetleges. Szinte a semmit ragozzák. Sem­mit sem tesznek még azért sem, hogy a portrék arckifejezésének részleteit definiálják, hogy a cso­portkép figuráinak gesztusát a kifejezés szabadsága helyett konkrét üzenetté redukálják. Pe­dig portrék ezek és csoportké­pek: semmiből. A semmit, az ürességet nagyon nehéz leraj­zolni. Mert abban a teljesség van benne.

Ha valaki analógiákat lát a dol­gok között, a felhőkben formát - mint Leonardo -, vagy a csá­szárzsömlék sorozatéban arco­kat, mint Kadosa-Kiss, az már szinte megragadta a semmit. Ez a képen már egy fix pont, amely­hez képest már érvényes lehet a fent és lent fogalma. Azaz az anyag legalsóbb rétegei is szub limálhatóvá válnak. Fából olyan szobrok készülhetnek, amelyek­hez a szférák zenéjét tudjuk asszociálni. Kadosa-Kiss szobro­kat is készít, melyeknek hang­szer-arcuk van.

Megszemélyesíthetők a hang­szerek is, a császárzsemlék is. Lelkük lesz, és ez a hangszerek esetében vitathatatlan tény. Amint a császárzsömlén is min­denki láthatja a sejtosztódás első-második fázisának sémáját, és a titok mozogni, fejlődni kezd. Valami vagy valaki lesz belőle. Azaz az ürességből a Jó vagy a Rossz manifesztálódik. Mindkettő emberi, csakhogy a humanizmus és a szellemtudo­mányok szerint a két morális fogalom harcában a Jónak kell győznie. Az ürességben ezt nehéz elhinni. De ha az analó­giákat meglátjuk, remény tá­mad. Az anyagba szellem költö­zik, a kiszámíthatatlannak irá­nya lesz, és ez az irány felfelé, a Jó felé mutat. A Kadosa-Kiss által a festék anyagjához - középkori recept szerint - kevert bedöglött gipszből esztétikai minta születik. Fent és lent eti­kai értelmet kap. Az érzelmi kí­vülállás - amit a mai művészet általános, kritikus jellemzőjének látok - Kadosa-Kissnél feloldód­ni látszik. Nem tagadja meg az ürességet, a kételynek nála hitele van, de képeiben a semmit eszközként, humanista céljai érdekében képes fogva tartani. A zsemlék falával szemben a Leonardo-parafrázis az üres­ség viszonylagosságáról ad hírt. A zsemlék golyókká, az üresség távolsággá alakul. A képen a precíz perspektivikus távlat az idő távlatainak mítoszából idéz. A bolygók és csillagok viszonyát, a hitetlen távolságtartás és a ra­gaszkodó szeretet, az áhítat át­változásait látták bele tudós elő­deink ebbe a képbe. A semmi sötétlő örvényéből előlépő Há­romkirályok gesztusa az ember­élet végső értelmét magyarázza. A balról induló olvasat szerint kezdetben a Jó szimbóluma hoz közeli figurák az üdvözítő álla­potát szinte karnyújtásnyira ta­pasztalják. Azután talán hétéves ciklusokban az emberélet, és hosszabb, talán hetvenéves rit­musban egy-egy közösség, mondjuk 700 éves periódusok­ban egész kultúrák is eleltávolodnak az ideális kezdettől (Beresit). A kép többi részletéhez képest nagyon is materiálisán megfestett fa: az életút közepe. Ez a parabola legtávolabbi pontja. Talán mélypont. Mintha az életúton itt állna maga festő, és itt állnánk mi ma a magyar művészet tágabb mikrovilágá­ban. De az utóbbi évek művé­szet ügyében/ürügyén kiöklen­dezett sara után, a nyomukban támadt pillanatkarrierek múltán inflexiós pontra értünk.

Kadosa-Kiss A Háromkirályok imádása Leonardo-parafrázis képének titkos reményei szerint az ív visszafordul a humanista értelmű Jó irányába, a magára maradottság oldódni kezd, a Háromkirályok eljönnek, hogy átadják ajándékaikat. Talán csak egy-egy „királyzsömlét". Meg­lehet, hogy egy alkotó - mint itt és most Kadosa-Kiss József -, „Jó" művészet-mágiájában ez úgy is manifesztálódhat, hogy a vernisszázs szeretetvacsora vendégeinek festett császárzsöm­léket ajándékoz: a Jó győzelmé­be vetett művészi hite jelképe­ként.

 

Szegő György

(Vigadó Galéria, 2001. VIII. 30.-IX. 16.)

 

 

⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺⸺

 

 

Vigadó Galéria

 

Kadosa Kiss József munkásságát főiskolai éveitől követem. Egyre inkább meggyőz az a szellemtudományos ihletettség, amelyre már nem elég azt mondani: pictor doctus. Hamvas Béla a nyelvről szóló esszéjében nagyon is pontosan megkülönbözteti egymástól az ősnyelvet és a köznyelvet. Közéjük rangsorba állítja a szimbolikus, a mitológiai és a költői nyelveket. Kadosa Kiss festői nyelvét a hamvasi sor szerinti költői szint fölé, a mítoszi nyelv rangjára sorolom. Festők és írók között is keveseké ez a nyelv, mindenképpen nyilvánosságot érdemel.

Sajátossága a Kadosa Kiss-módszernek a befelé tájékozódás, talán ezért ismerte (el), és kevéssé értékelhette a szakma eddigi alkotó tevékenységét. Az általa szerényen csak “terv”-ként ismertetett kiállítás rendhagyó installáció: Leonardo da Vinci Háromkirályok imádása parafrázisa is, egyszerre par excellence festészet. Ugyanakkor kortárs és szakrális mű. Ez utóbbi jelzőt Kadosa Kiss pályázati beadványában - -igaz alkotói alázattól vezérelve - egyenesen tagadja. Valójában azonban igenis szakrális tartalmakat közvetítenek az eucharisztikus elemek és a néma hangszerek is.

 

Szegő György

2001